Gyerekkoromban édesapám mellett a lesötétített fürdőszobában csodálkozva néztem, ahogy a hívóban a fehér papíron előtűnnek a képek. Kíváncsian néztem végig a kép születését a negatív előhívásától a nagyításig, majd a szárításig. Itt kezdődött a fényképezéssel a barátságom. Néha kézbe vehettem édesapám Praktica fényképezőjét is, amikor Ő kivételesen az objektív másik oldalára került. Érdekes volt hallgatni hogyan határozza meg a fényképezést a fényérzékenység - rekesz - záridő hármas. Sokáig nem foglalkoztam a fényképezéssel. A tanulás és a bulizás időszaka következett. Középiskolában néha egy-egy osztálykirándulásra azért elvittem édesapám fényképezőjét, hogy a látottakról és az osztálytársaimról megmaradjanak az emlékeim. Amikor első gyermekem megszületett, akkor kezdtem újra fotózni. Természetesen először a gyerekeket, majd a kirándulásokat és a természetet. Aztán egyre több családi eseményt is megörökítettem. Sokáig dokumentarista fotósnak tartottam magam. 2011-ben csatlakoztam a Soproni Fotóművészeti körhöz, ahol egyre több kihívással kellett szembe nézni, amikor készültünk a következő közös kiállításunkra. Az aktuális témára képet készíteni nem is volt olyan egyszerű. Nagyon sokat változott a látásmódom, sok fotóstársam erőteljes hatást gyakorolt rám a képeivel. Jelenleg még mindig keresem az utam, bár úgy érzem, a stílusom már egyre inkább kezd kialakulni.